I. A középkor
a. A középkort abszolút mértékben jellemezte a járványoktól való félelem.
- az eddigiek során ebben a történelmi korban fordultak elő a legsűrűbben világméretű járványok, és az orvostudomány hiányosságai miatt a fertőzések minden addigit felülmúló halálozási aránnyal „dicsekedhettek”. A járványok és a középkor kapcsolata olyan szoros és sokrétű, hogy érdemleges kitárgyalásához egy teljes könyvre lenne szükség, úgyhogy itt csak a legismertebb középkori pandémiás megbetegedésre, a pestisre koncentrálunk.
b. A pestis - A kor egyik legkegyetlenebb ragálya a pestis volt. A betegség eredetét nem ismerték, gyógyítani nem tudták, de feltételezték, hogy a járványt a rossz levegő okozza. Egyetlen ellenszereként az orvosok a böjtöt és az imádságot javasolták.
- Bár elsőként már Kr. u. 400 körül is felütötte fejét, és ekkor is sikerült neki a lakosság 60-70 százalékát elpusztítania a fertőzött területeken, a pestisjárványok mégis a középkorra jellemző. Párszáz éven belül többször is felütötte a fejét; hatalmas, addig soha nem látott méretű pusztítást és rettegést hagyva maga után.
c. eredete
A legtöbb virológus-történész szerint a kór Kelet-Ázsiából (feltehetőleg Mongóliából) származik. Európába való bekerülése egy várostrom morálisan elítélendő módszereinek szövődménye, amely a krími félszigeten kezdődött a genovaiak Kaffa nevű erődítményének 1346-os ostromával. Az ostrom alatt a kipcsakok – talán a világon elsőként; biológiai hadviselést folytattak: a pestisben vagy egyéb más betegségekben elhunyt katonáik holttesteit a városfalon belülre lőtték katapultjaikkal. A várat védők között felütötte fejét a pestis, és a várat feladva menekültek vissza (hajókon) Európába, magukkal hordozva a pestis baktériumát. Útjuk során megálltak Konstantinápolyban, Messinában, Genovában, Velencében és Marseille-ben, Ezzel elterjesztve a ragályt Európa kereskedelmi központjaiban. A közfelfogás szerint az 1347 és 1352 között drámai gyorsasággal terjedő kórságot a Krím-félszigetről érkezett hajók, pontosabban a hajókon utazó patkányok hurcolták be Európába, amikor kikötöttek Messinában. Ez azonban nem teljesen igaz. Sok tisztázatlan kérdése van még e történelmi katasztrófának, a szakemberek között lényegi kérdésekben sem nagyon van egyetértés. Az azonban mára bebizonyosodott, hogy a pestis kórokozóját elsődlegesen nem patkányok, hanem bolhák (főleg a Xenopsylla cheopis faj) terjesztették, és a betegség Közép-Ázsiából (valahonnan Himalája területéről) indult útjára, ahol helyi rágcsálófajokon élő bolhák hordozták. A patkány a fertőzésnek nem immunis hordozója, hanem ugyanúgy áldozata, mint az ember: a megfertőzött állat hamarosan elpusztul, a bolhák pedig új gazdatest után néznek, ami általában egy másik rágcsáló. Bár egyik állat a másikat közvetlenül nem fertőzi meg, a betegség az állatpopulációban gyorsan terjed, mivel ha egy fertőzött állatot egészséges bolha csíp meg, akkor a bolha is megfertőződik. A kereskedelmi hajókon a fertőzött bolhák hatalmas távolságokat is megtettek, ami valóban elősegíthette a pestis terjedését; mivel azonban csaknem százféle bolhafaj hordozhatja a kórokozót, és ezek sokféle emlőst megtámadnak, így a lakosságot nemcsak a patkányokon, de a haszonállatokon és embertársaikon élősködő bolhák is fertőzték. Erre jó példa Izland, ahol a lakosság több mint fele pusztult el a 14. századi nagy pestisjárvány alatt, pedig abban az időben Izlandon egyáltalán nem élt patkány (a fajt csak a 19. században hurcolták be). Sokáig elfogadott tézis volt a patkányok meghatározó szerepe a járvány terjesztésében; biológusok és történészek csak a 20. század második felében kérdőjelezték meg a ezt a közfelfogást. Bár kétségtelen, hogy patkányokon élősködő bolhák is megfertőzhettek embereket, több bizonyíték is felmerült, ami erősen kétségbe vonja a patkányok elsődleges kórterjesztő szerepét. A tény, hogy a járványt sok helyen karanténnal sikerült megfékezni, arra enged következtetni, hogy a betegség sokkal inkább terjedt emberi érintkezéssel, mint patkányokkal, hiszen a rágcsálók nemigen tartják be a karanténszabályokat, így velük szemben ez a módszer nem lehetett volna sikeres. A járvány nyáron és télen is ugyanolyan arányban fordult elő, ami szintén a patkányok közvetítő szerepe ellen szól, hiszen esetükben az élősködők – és így a fertőzőképes bolhák – száma nyáron jóval nagyobb, így ebben az évszakban nagyobb valószínűséggel várnánk megbetegedéseket. David E. Davis ökológus egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy a pestis által sújtott Nyugat-Európa patkánypopulációja meglepően alacsony volt, és egyszerűen nem lett volna kellő számú állat a betegség ilyen intenzív és gyors elterjesztéséhez (pestisfertőzés esetén általában maga a patkány is elpusztul; emellett a házi patkány nem jár be 100 négyzetméternél nagyobb területet, így ez a faj a fertőzést csak nagyon lassan lett volna képes elterjeszteni). A 14. századi nagy pestisjárvány teljesen más epidemológiai karaktert mutat, mint a modern korból ismert, jól dokumentált és kifejezetten patkányokkal összefüggésbe hozható megbetegedések. Terjedése nagyon gyors volt (gyakorlatilag pár év alatt elérte egész Európát), és jellemzően egy-egy család, az egy háztartáson belül élők betegedtek meg, ami szintén inkább emberről emberre terjedő betegségre utal. Korabeli feljegyzésekben sem találunk utalást a rágcsálók jelenlétére. Érdekes az a tény is, hogy Kaffa ostroma során (innen érkeztek meg Európába az első, pestissel fertőzött hajók) az ostromlók, akik a pestist egyfajta biológiai fegyverként használták, katapultjaikkal emberi és lótetemeket hajigáltak be a városba, így terjesztve el a város védői között a pestist. Patkányokra semmi szükség nem volt a fertőzés bejuttatásához. A történelmi tisztánlátást nagyban megnehezíti, hogy a “Fekete Halál” néven emlegetett, Európa lakosságának harmadát kiirtó, a késő középkorban és a kora újkorban is vissza-visszatérő járvány minden valószínűség szerint nem egyetlen betegség tombolása, hanem több, egymástól független járvány megjelenése volt. A pestisnek is többféle típusa létezik, s csak a bubópestis terjed a patkányokkal összefüggésbe hozható bolhacsípés révén; a sokkal súlyosabb tüdőpestis (mely esetében a halálozási arány csaknem 100% volt) cseppfertőzéssel, emberről emberre terjed. (Ez tulajdonképpen a bubópestis “továbbfejlesztett” változata, ami akkor alakul ki, ha a betegség eléri a tüdőt. Innentől kezdve már testnedvekkel és belégzés útján is terjed.) A pestisbaktérium időközben mutálódhatott is. A 14. század első felének mezőgazdasági katasztrófája, s az ennek nyomán fellépő élelemhiány is nagyban hozzájárult a járványok pusztításához. A zsúfoltság, a rossz közegészségügyi állapotok, a személyes higiénia hiánya, a háborúk (főként a 30 éves háború), a gyakori éhínségek miatt legyengült lakosság általánosan rossz egészségi állapota és a nem megfelelő orvosi kezelés legalább annyira felelőssé tehető a járvány(ok) terjedéséért, mint a városokban szaladgáló patkányok. Többen úgy vélik, a halálos kór valójában nem is pestis volt; G. Twigg például lépfenét vél felfedezni a tünetek mögött. A legújabb elmélet Christopher Duncan biológus nevéhez fűződik. Szerinte sem pestis, hanem az Ebola-vírus egy fajtája pusztított. Mivel az adott időszakra vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre igazán perdöntő bizonyítékok, a vita egyelőre eldöntetlen; az írásos forrásokból kinyerhető információk sokszor ellentmondásosak, pontatlanok, csak a járvánnyal összefüggésbe hozható temetkezésekből származó csontvázak tömeges vizsgálata tudna egyértelmű magyarázattal szolgálni, ez azonban számos módszertani és anyagi akadályba ütközik. Abban mindenesetre többé-kevésbé minden kutató egyetért, hogy a közhiedelem alaposan felnagyította a patkányok szerepét a pusztító kórság terjesztésében. Van még egy csavar a pestis és a patkányok történetében. A pestis végleges eltűnését többek között az Európában a középkorban elterjedt házi patkány (Rattus rattus, black rat) kora újkori visszaszorulásának tulajdonítják – a legfőbb visszaszorító tényező pedig éppen egy másik patkányfaj megjelenése volt. A ma is mindenhol előforduló és kedvencként is tenyésztett norvég vagy vándorpatkány (Rattus norvegicus, brown rat) nagyobb testű és élelmesebb faj, amely a 18. században került Ázsiából Európába, és néhány évtized leforgása alatt kiszorította a házi patkányt. Mivel a vándorpatkány sokkal ellenállóbb a pestissel fertőzött bolhákkal szemben, a faj elterjedésével a patkányok számlájára írható esetleges fertőzések is drámaian lecsökkentek. A betegség ma már csak igen rossz higiénés körülményeket biztosító trópusi vagy szubtrópusi országokban fordul elő, elvétve, és antibiotikummal kezelhető. Magyarországon az utolsó megbetegedést 1828-ban regisztrálták. A sors fintora, hogy manapság, ha pestisfertőzésről kapunk hírt a világ jóléti államaiban, nem patkányok, hanem biológiai fegyverekkel operáló terroristák miatt aggódnak a hatóságok…
d. Az első pestis-járvány (a fent említett) 1347-1353 között pusztította Európa déli részét, legfőképpen a kikötővárosok környékén, illetve Észak-Afrikában. Ez volt a középkor és a történelem egyik legpusztítóbb betegsége: több mint kb. 10-szer többen haltak meg pestisben, mint csatában. Az egyetlen középkori járvány amely (talán) felülmúlta pusztítását a julianusi pestis volt, amely több mint 60 évig pusztította a Bizánci birodalmat.
A fenti térkép a bubópestis terjedését ábrázolja a „Nagy Halál” járvány idején.
e. A pestises megbetegedéseknek 3 fő fajtája van:
- Bubópestis (mirigyláz): A véráram útján jut a mirigyekbe, akár tojás nagyságú duzzanatot, sötétkék, vörhenyes kiütéseket okozva (innen a fekete halál elnevezés). Korai jele az orrvérzés, a bizonytalan járás, a leállíthatatlan halandzsálás. Gyakran a betegen olyan nyugtalanság lett úrrá, hogy nem tudták ágyban tartani. A középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon. Későbbi tünete: láz, hidegrázás, heves fejfájás, végtagfájdalom, valamint fényérzékenység is. A kétnapos első lázhullám után a második már legtöbb esetben halálos. Ha valaki kibírta a hullámokat, és a gennyes csomók kifakadtak, akár túl is élhette.
- Tüdőpestis: A téli, hidegebb időszakban jellemző, az influenzához hasonlóan cseppfertőzéssel (tüsszentés) terjed emberről emberre. A fertőzött jó, ha megérte a három napot. A tüdőt támadja meg, véres, köpetet, nagyon magas lázat okozva végül az idegrendszert támadva fulladás következik be.
- Szeptikus pestis:Egyfajta vérmérgezés, amely pár óra alatt baktériummal árasztja el a szervezetet, és a halál általában még a jellemző tünetek kialakulása előtt beáll.
A pestisfajták halálozási arányai:
Pestisfajta
Halálozási arány (%)
Búbópestis
50-80
Tüdőpestis
100
Szeptikus pestis
100
f. Gyógyítása
- Az orvostudomány nagyon kezdetleges mivolta miatt hatásos gyógymód nem létezett, sokszor maga az orvos oltotta ki a beteg életét beavatkozása közben. Ilyen gyógymódnak számított például az érvágás, mely sokszor még egészségesnek mondható pácienseknél is halált okozott. Kevés szerencsés volt; aki túlélte a pestist, de ha valakinek ez sikerült, akkor egy életre való immunitást szereztek.
II. Egészség, betegség a középkori Magyarországon
a. Magyarországon a középkor végéig csak nagyon kevés orvos működött.
- a fővárosban azonban mégis aránylag sok orvos élt, igaz, majdnem kizárólag külföldiek voltak, főként olaszok, és néhány német. Többségük a királyi udvarhoz tartozott, a király orvosa volt, de nagyurak is tartottak háziorvosokat. A német származású orvosok általában feudális nagyúr háziorvosai voltak, azonban nem csak orvosként működtek. Tekintélyes emberekként a város vezetőrétegéhez tartoztak, azonban nem, vagy nem csak orvosi praxisuk következtében. Fő bevételi forrásuk bizonyára nem a gyógyításból származott.
b. Középkori városainkban az egészségápolást nem egyetemen tanult orvosok látták el. A betegek kuruzslókat, borbélyokat, gyógyszerészeket, valamint a kolostorok szerzeteseit keresték fel gyógyulás céljából. Különösen a kolduló rendeknél lehetett hasznos egészségügyi tanácsokhoz jutni. A gyógyszerészek, ahogy máshol is a középkori Európában, nem csupán orvosságot árultak. Gyógyszereket azonban, amelyet a patikus gyakran maga készített, csak a gyógyszertárban lehetett kapnic. A középkori Magyarországon két fürdőtípus létezett: a szokványos városi fürdő, valamint a hévizek. A fürdők leginkább a külvárosokban vagy a városkapuk közelében feküdtek. Használatuk általánosnak mondható. A hévizek gyógyító erejét a középkor embere is ismerte, és így a hévízforrások mellett fürdők jöttek létre. Nem minden hévízforrás volt városban, vagy város mellett, mégis látogatottak voltak. A hévizek vizét malomhajtásra is alkalmazni lehetett, hiszen télen nem fagytak be.Gyakran találunk kapcsolatot a fürdők és az ispotályok között. Bár már Szent István idejében is alakultak ispotályok, számuk a 13-14. század fordulójától kezdett növekedni, többségük városban vagy mezővárosban létesült. Alapítójuk általában a földesúr: a király, a püspök, egy egyházi testület vagy más földesúr, ill. a város maga, különösen később. A hazai ispotályok elsősorban szegényházak voltak, nem pedig kórházak. Igaz, a szegény beteget ápolni is kellett. A betegellátás azonban csak másodlagos feladat, és csak az ispotály lakóira vonatkozott.
d. A betegségek okai Fertőző betegségek Városi zsúfoltság, állattartás Járványok, magas halálozás
e. Betegről való gondoskodás (infirmariumok= betegszobák) Testi, lelki gondozás, ispotályok Ispotályos rendek –máltai lovagok Középkor fertőző betegségei: lepra,pestis 1510 Saltzmann János vesztegzár XV. sz. (1400) syphilis
f. Ellenintézkedések, védekezés Városok, egészséget védő statútumok rendszabályok Medicus physicus orvosdoktor 1303 Buda Középkori egyetemek: Pécs 1367, Óbuda 1395, Pozsony 1467
III. A gyógyítás története
Ha betegségekről, járványokról kérdeznek bennünket, ma már nemigen jut eszünkbe a pestis, a himlő vagy a tífusz. Ám a középkor embere éppen ezektől a betegségektől rettegett leginkább, és mindent megtett annak érdekében, hogy elkerülje a bajt.
1. Az orvostudománya középkorban még gyerekcipőben járt. - A 12. században III. Sándor pápa megtiltotta a papoknak, szerzeteseknek a sebészi tevékenységet és ezt a tilalmat a következő évszázadok zsinatain megújították, de a szükség törvényt bontott. A papoknak a híveiket a lelki vigasz mellett a testi bajaikban is segíteniük kellett, ha nem volt orvosi segítség. - A gyógyító gyakorlatban az orvosok, sebészek, felcserek, vajákosok tevékenykedtek. A boncolások tilalma miatt az anatómiai kutatások eredményeit csak hosszú idő elteltével használták fel a gyógyításban. Magyarországon egyetemi szintű orvosképzés csak Mária Terézia idején, 1769-ben indult meg a nagyszombati egyetemen, ahol ekkor még nagyon kevés leendő orvost képeztek. Aki a gyógyítást tekintette szent hivatásának, annak külföldön kellett tanulnia: egy-egy orvosdoktorjelölt több külföldi egyetemen fordult meg, míg végül diplomát szerzett. a. orvosképzés, orvosok - A jómódú, magukra valamit adó orvosjelöltek a XIII. században Bolognában és Ferrarában tanultak. A hosszú és költséges tanulóévek miatt nagyon kevés orvos élt Magyarországon, szaktudásuk, tanácsaik pedig szinte megfizethetetlenek voltak. - A középkori Magyarországon az első "orvosok" a pannonhalmi és más bencés kolostorok szerzetesei voltak, akik a kolostorok mellett termesztett gyógynövényekbőlmaguk készítettek gyógyszereket, és ezzel ápolták a kórházak betegeit. - A gyógyszereket azonban nemcsak a pap orvosok, hanem a világi orvosok is maguk állították elő. Az első patikák a XIII. században alakultak és főként a nagyvárosokban működtek, a gyógyszerek igen drágák voltak, egy-egy külföldön előállított szerért csillagászati árat kellett fizetni. b. házi gyógyítás - A középkorban, de a kora újkorban is a nem megfelelő higiéniásviszonyok, a szennyezett ivóvíz stb. miatt a járványok gyorsan terjedtek. A kor nagy betegségei a pestis, a tífusz, a himlő és a vérbaj voltak. Mivel ekkoriban kevés orvosdoktor dolgozott az országban és szolgálataik sokszor a jómódú nemesek számára is megfizethetetlenek voltak, ezért gyakran céhekbe tömörült borbélyokkal, fürdősökkel és javasasszonyokkal gyógyíttatták magukat. - a családokban ősi hagyományai voltak az egyik nemzedékről a másik nemzedékre öröklődő kézírásos gyógyító könyveknek. Az egyik receptet Révay Ferenc főúr 1570-ben maga is kipróbálta, hogy megszabaduljon a pestis kínzó gyötrelmeitől. A recept egyszerű: egy tormát, egy retket, három pókot, és három szúnyogot mozsárban össze kellett törni, a masszát vászonra kenni és ezt a beteg testrészre helyezni. - A nemes urak - az orvosok mellett - igénybe vették a borbélyok, fürdősök ősi tudományát is, de gyakran a babonák világához fordultak. Népszerűek voltak a gyógyító kövek, melyekről azt tartották, ha nyakláncon, gyűrűben, karkötőn viselik ezeket, megvédik gazdájukat a betegségektől és gyógyítanak is. c. Higiénia: A tisztaság fél egészség - A kor egyik legkegyetlenebb ragálya a pestis volt. A betegség eredetét nem ismerték, gyógyítani nem tudták, de feltételezték, hogy a járványt a rossz levegő okozza. Egyetlen ellenszereként az orvosok a böjtöt és az imádságot javasolták. A másik járványos betegséget, a tífuszt tipikusan magyar betegségnek tartották, úgy gondolták, hogy a magyar éghajlat okozza, ezért pannóniai dögvésznek nevezték el. A járványt valószínűleg a fertőző ivóvizek és a nem megfelelő higiéniás körülmények okozták. - Az emberek számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tisztaság és az egészség összefüggésben áll egymással. 2. Társadalmi csoportonként: - A főúri kastélyok némelyikében még fürdőszoba is volt, a nemesek többsége előszeretettel tisztálkodott, de természetesen voltak kivételek is. Ilyen volt pl. Bethlen Miklós gróf, aki önéletrajzában őszintén vall tisztálkodási szokásairól. "Ritkán feredtem, kivált hideg vízben... Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam... Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor és gyengén a szememet is hideg vízzel mosattam, kezemet is gyakran, de az orcámat, hacsak nem valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mosattam, hanem a borbély hetenként ... szakállomat elborotválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták." - A nemesek szabadidejükben gyakran látogatták a gyógyfürdőket, úgy gondolták, a meleg fürdő és a fürdőmester szaktudása segít legyőzni a köszvény és csúz fájdalmait. A fürdős köpölyözött, masszírozott, iszappakolással kezelt, mestersége szinte azonos volt a borbélyéval. A hagyományos orvoslás, a borbély és a fürdőmesterek kezelései mellett egyre többen fordultak tanácsért a patikáriusokhoz, akik egyre korszerűbb gyógyszerekkel segítettek a betegeken. A XVII. század második felében 27, a XVIII. században 48, a XVIII. század végén pedig már 193 patika működött Magyarországon. 3. Az orvos és a patika általában csak a nemesség és a városi polgárság számára volt elérhető, a vidékiek egészségügyi problémáikkal inkább javasasszonyokhoz fordultak. - Kuruzslók és javasasszonyok A középkorban és a kora újkorban a hagyományos orvoslást, gyógymódokat alkalmazó orvosok mellett jól megfértek a kuruzslók, javasasszonyok, a borbélyok évszázadokra visszanyúló módszerei. Mivel az orvostudomány nem volt elég fejlett, sem a járványok okait, sem gyógyítási módjukat nem ismerték, ezért sokan inkább a gyógyfőzetektől, pakolásoktól várták a gyógyulást. A javulás a legtöbb esetben talán nem is a pakolás vagy afőzet csodaerejének volt köszönhető, hanem a gyógyulásba vetett hit és az egyre javuló higiénia segített. - gyógyító könyvek A középkorban, de a kora újkorban is a nem megfelelő higiéniás viszonyok, a szennyezett ivóvíz stb. miatt a járványok gyorsan terjedtek. A kor nagy betegségei a pestis, a tífusz, a himlő és a vérbaj voltak. Mivel ekkoriban kevés orvosdoktor dolgozott az országban és szolgálataik sokszor a jómódú nemesek számára is megfizethetetlenek voltak, ezért gyakran céhekbe tömörült borbélyokkal, fürdősökkel és javasasszonyokkal gyógyíttatták magukat. A családokban ősi hagyományai voltak az egyik nemzedékről a másik nemzedékre öröklődő kézírásos gyógyító könyveknek. Pl. Az egyik receptet Révay Ferenc főúr 1570-ben maga is kipróbálta, hogy megszabaduljon a pestis kínzó gyötrelmeitől. A recept egyszerű: egy tormát, egy retket, három pókot, és három szúnyogot mozsárban össze kellett törni, a masszát vászonra kenni és ezt a beteg testrészre helyezni. A nemes urak - az orvosok mellett - igénybe vették a borbélyok, fürdősök ősi tudományát is, de gyakran a babonák világához fordultak. Népszerűek voltak a gyógyító kövek, melyekről azt tartották, ha nyakláncon, gyűrűben, karkötőn viselik ezeket, megvédik gazdájukat a betegségektől és gyógyítanak is. 4. A magyarok egészsége és betegségei a középkorban A magyarok szabadban élő harcedzett vándorló nép volt. Nagy fizikai és lelki ellenállással megáldott nép volt. Gyógyítók- táltosok tapasztalat , gyógynövények Ősmagyar vallás: Boldogasszony istenasszony Betegek, öregek, gondoskodás: családi nemzetségi kötelék Magyarok és a higiénia Fertőző betegségek Városi zsúfoltság, állattartás Járványok, magas halálozás Betegről való gondoskodás (infirmariumok= betegszobák) Testi, lelki gondozás, ispotályok Ispotályos rendek –máltai lovagok Középkor fertőző betegségei: lepra,pestis 1510 Saltzmann János vesztegzár XV. sz. (1400) syphilis Nem fertőző betegségek Pszichózis járványtan Tarantizmus Flagellánosok , önostorozók Városok, egészséget védő statútumok rendszabályok Medicus physicus orvosdoktor 1303 Buda Középkori egyetemek: Pécs 1367 Óbuda 1395 Pozsony 1467 A török uralom alatt visszaesés az egészségügyi viszonyokban malária,. tábori tífusz (morbus Hungaricus) Egészségvédelem csak a királyi Magyarországon volt. Járványok elhárítása: vesztegzár I. Miksa 1576: orvosi működés, egyetemi oklevél. Híres magyar orvosok a XVI. - XVIII sz. –ban: Görgey Pál, Fischer Dániel, Pápai Páriz Ferenc 5. A tisztaság és egészség viszonya Az emberek számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tisztaság és az egészség összefüggésben áll egymással. A főúri kastélyok némelyikében még fürdőszoba is volt, a nemesek többsége előszeretettel tisztálkodott, de természetesen voltak kivételek is. Ilyen volt pl. Bethlen Miklós gróf, aki önéletrajzában őszintén vall tisztálkodási szokásairól. "Ritkán feredtem, kivált hideg vízben... Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam... Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor és gyengén a szememet is hideg vízzel mosattam, kezemet is gyakran, de az orcámat, hacsak nem valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mosattam, hanem a borbély hetenként ... szakállomat elborotválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták." A nemesek szabadidejükben gyakran látogatták a gyógyfürdőket, úgy gondolták, a meleg fürdő és a fürdőmester szaktudása segít legyőzni a köszvény és csúz fájdalmait. A fürdős köpölyözött, masszírozott, iszappakolással kezelt, mestersége szinte azonos volt a borbélyéval. A hagyományos orvoslás, a borbély és a fürdőmesterek kezelései mellett egyre többen fordultak tanácsért a patikáriusokhoz, akik egyre korszerűbb gyógyszerekkel segítettek a betegeken.A XVII. század második felében 27, a XVIII. században 48, a XVIII. század végén pedig már 193 patika működött Magyarországon. Az orvos és a patika általában csak a nemesség és a városi polgárság számára volt elérhető, a vidékiek egészségügyi problémáikkal inkább javasasszonyokhoz fordultak. V. Kora újkor 1. Sok tudós hű maradt a reneszánsz hagyományhoz, hogy a megismerés önmagáért fontos. Az anatómusok megteremtették az újkori anatómia szilárd alapjait. Nyugat- és Közép-Európa egyetemein tért hódít a gyakorlati boncolás. Angliában Thomas Linacre reform tevékenységének köszönhető a rendszeres orvosképzés. Legfőbb törekvése az angol egészségügy átszervezése volt. Sikerült elérnie, hogy aki gyógyítással foglalkozik szakvizsgát kell tegyen. Az érvágás a mindennapi orvosi gyakorlat nélkülözhetetlen módszerévé vált. Az orvosok tehetetlenségébe sokáig közrejátszott az a középkori mentalitás, mely szerint a betegséget isten adta, ember ne avatkozzék bele. A reneszánsz korában ez a felfogás már idejét múlta. A seborvosok a testüregek műtéteire ritkán vállalkoztak, mert még nem tudták kivédeni a sebfertőzést, sem a fájdalmat nem tudták elviselhetővé tenni. A kirurgia (sebészet) nem tartozott a medicinához, így annak egy-egy részterületével a borbély, a felcser, a fürdős, a pedikűrös, a bába, a bakó stb. foglalkozott. Mivel latinul nem tudtak, csak a népi nyelven írott tanácsadó orvosi könyveket olvasták a 15. században. Ezekre nagy szükség volt, hogy a szanitécek gyakorlati útmutatást kaphassanak a sebkezelésre, kötözésre, törések és ficamok ellátására, a nyílvessző és a puskagolyó eltávolítására. Sok kézirat volt a 15.-16. században forgalomban. Hans von Gersdorff tábori sebész könyvének legfőbb értékei az ábrák, melyek megismertetnek bennünket a kor sebészi műszereivel, használatával, a katonák és a felcserek öltözékével, fegyvereivel. A 16. században a sebészek tekintélyt szereztek maguknak elsősorban pácienseik körében. Az újkor első nagy sebésze Ambroise Pare (1510 k.-1590). 2. Az újkor új betegsége a vérbaj (a kutatások alapján erről megoszlanak a vélemények). Feltételezik, hogy Kolombusz tengerészei hurcolták be Haiti- szigetéről. Paré rájött, hogy orvosi műszerekkel is lehet szifiliszt közvetíteni, de volt veleszületett luesz is. A szifilisz elnevezés Girolamo Fracastore olasz epidemiológus nevéhez fűződik. 1546-ban megjelent járványokról szóló könyvében rendszerezi a járványokat. Felismeri az összefüggést a járványok és a háború, az éhínség és a nyomor között. Az orvosok csak a 16. században kezdtek a pestissel, mint betegséggel foglalkozni. Terjedt az a nézet, hogy nem ördögi megszállottság, nem isten büntetése vagy a csillagok állása okozza, hanem specifikus fertőző csíra, mely a levegőn keresztül az elfogyasztott élelmen át vagy közvetlen érintkezés útján terjed emberről emberre. 3. A 16. századi háziasszony gyűjtötte vagy kertjében termesztette a szükséges gyógynövényeket és ellátta a ház betegeit. 1760-tól Londonban működött néhány ingyenes rendelő. A városi elöljárók feladata volt a járványok elleni védekezés. A 17 .században Dániában jól felkészültek a járványok és a fertőző betegségek megelőzésére, mivel Dánia Észak-Európa kereskedelmi központjának számított. A polgármester és a városi tanács pestismestert választott. Az ő feladata volt a szegény sorsú betegek felkeresése, gyógyszerrel való ellátása. A várostól távol a falvak temetőihez közel pestisházakat kellett kialakítani. Ha erre nem volt mód, akkor a közelben kellett temetőt kialakítani. A 16.-17. században még rendszeresek a pestisjárványok: 1603-ban Londonban 42 000 ember, 1625-ben 54 000, 1665-ben 97 000 ember halt meg. Ezek a járványok Anglia más területein és a kontinensen is szedték áldozataikat. 4. XIV. Lajos 1683 augusztus 25.-én Fontaniebleau-ban rendeletet adott ki a pestis behurcolásának megakadályozására. Ez a rendelet még a 19. század elején is érvényben volt. Ezek a rendelkezések Marseille-re és Toulonra vonatkoztak, mivel ezekbe a kikötőkbe futottak be hajók a keleti és a mediterrán területekről. Szigorú ellenőrzést és karantént írt elő a fertőzésgyanús hajók árúira, felszerelésére, a legénység megvizsgálására. A fertőzött területen megforduló franciákat próbálta rábírni, hogy az ottani lakossággal minél kevesebbet érintkezzenek és csak a szükséges dolgokat /élelem / vásárolják. Még így sem lehetett elkerülni a nagy francia pestisjárványt, mely 1720 és 1722 között pusztított a déli területeken. Ezt követően Nyugat-Európában megszűnt a pestis, mint veszélyes járvány. Valószínű a kényszerintézkedéseknek köszönhetően, mivel más járványos megbetegedések továbbra is jelen voltak. 5. Az európai kereskedők és gyarmatosítók a trópusokról a sárgalázat a vírusos eredetű, magas lázzal, súlyos mérgezési tünetekkel, sárgasággal és vérzéssel járó fertőző betegséget is behurcolták. 1708-ban ennek megelőzésére elrendelték, hogy a betegek minél előbb orvosi kezelésben részesüljenek. Ha a hajón fertőző beteg volt, számukra a kikötőben kijelölt helyen, ott ahol a szél a tenger felé fúj, sátrakat kellett állítani. Az elhunytakat távoli temetőkben, mélyre ásott sírokba kellett eltemetni. Ruháikat elégették, ha értékesek voltak fertőtlenítették és 15-20 napon át szellőztették. James Cook kapitány leveléből megtudjuk, hogy első földkörüli útján, hogyan előzték meg a skorbutot. Óvintézkedései a következők voltak: malátából készült sörcefrét itattak mindenkivel (fejenként 2-3 pint naponta), savanyú káposztát, erőlevest, nagyobb mennyiségű zöldséget, narancsot és citromot, valamint cukrot etettek a betegekkel és a legénységgel. Tisztán és szárazon tartották ruházatukat és a fedélközt is. Gondoskodtak a tiszta edényekről, a fertőtlenítésről, a friss ivóvízről. 5. A 17. században az európai emberek a testi higiénia terén egyáltalán nem voltak igényesek. Hollandiában 1660 környékén a munkát abbahagyva kézmosás nélkül ültek asztalhoz. A korabeli festők képein a hölgyek a kezüket csuklóig, lábukat bokájukig mossák. Van éjjeliedényük, amit az ágy alatt tartottak. 1735-ben Amszterdamban csak egyetlen nyilvános fürdő működött. Európában a nyilvános fürdők bezárásának az oka az Amerika felfedezése után terjedő különféle nemi betegségek terjedésétől való félelem. Valamint az emberek ragaszkodtak a 16. századi vallásos tilalomhoz, mely szerint a fürdés pogány szokás és lustaságból, kényelmességből elkerülik a vizet. - A 17. század közepén a primitív emberek irtóztak a mosdástól, viszont rengeteget költöttek illatszerekre. A Napkirály idején Motteville asszony emlékiratai szerint Krisztina svéd királynő „csodálatosan szép kezei alig látszottak a rátapadt piszoktól.” Egy osztrák főherceg barátságos napiparancsban arra kérte nemesi kíséretét, hogy „ne jöjjenek tisztátalan ruhában, ittasan az asztalhoz, ne nyalják le étkezés közben az ujjukat, ne töröljék asztalkendőjükbe az orrukat és – ne köpjenek a tányérjukba.” - XIV. Lajos idején a férfiak még kevesebb hangsúlyt fektettek a tisztálkodásra, mint a nők. Ebben a király járt elöl rossz példával. Így nem is sejtette, hogy környezete, udvaroncai, nem tiszteletből tartják távol tőle magukat, hanem a testéből áradó kellemetlen szagok miatt.Udvaroncai a Versailles-i palotában ott könnyítettek magukon, ahol eszükbe jutott, mert nem volt más lehetőségük. - A 17. században már terjed a zsebkendő használata. Érdekesség, hogy az orrtörlés kialakulása is egy hosszú folyamat eredményeként jött létre. 16. században a kisemberek zsebkendő nélkül törlik orrukat, a polgárok ruhaujjukba, a gazdagok zsebkendőbe. A 18. században már zsebkendőt használnak, de előfordul még, hogy két ujjal orrot fújnak és a földre dobják a piszkot. Ekkor kezdenek az egészségkárosításra hivatkozni, ha valaki kézzel piszkálja az orrát. A zsebkendő használata először (a villáé is) Itáliában terjedt el. A reneszánsz ember szépségápolásáról Cardamus feljegyzéseiből (1500 körül) a következőt tudhatjuk meg: „Férfiakon is, nőkön is nyüzsög a bolha, tetű. Egyiknek a hónalja bűzlik, másiknak a lába, de legtöbbnek a szája.” A reneszánsz korban azért viseltek alsóruhát, hogy megvédjék a drága szövetű felsőt mocskos, izzadt bőrüktől. Festékkel és parfümmel próbálták a piszkot és a nem kívánatos testszagot elnyomni. - A reneszánsszal párhuzamosan nőtt az emberek hajlandósága arra, hogy megfigyeljenek, tudatosan formálják magukat és másokat. A 17. század derekáig kialakul egy szilárdabb társadalmi hierarchia, ezzel fokozatosan szigorúbbá válik a viselkedés szabályrendszere. Ezáltal égető problémává válik az egységes, helyes magatartás kérdése. Bizonyos viselkedésmódokat nem azért tiltanak, mert egészségtelen, hanem mert kínos látványhoz vezet. A viselkedés és az ösztönök elfojtása a gyerekek számára a felnőttektől látott példa alapján kerül elsajátításra. A szoktatás eszközei arra szolgálnak, hogy kikényszerítsék a visszafogottságot és az ösztönösségről való lemondást. A társadalmi norma először külső kényszer révén kerül elsajátításra, ezután belső kényszerré válik és bizonyos mértékig akkor is működik, ha tudatosan nem irányítják. A mai kor embere bele sem gondol abba, hogy a higiénia terén is milyen nagy utat kellett megtenni, amíg eljutottunk napjaink fürdőszoba kultúrájához.
Borbélyok, fürdősök, javasasszonyok
I. A középkora. A középkort abszolút mértékben jellemezte a járványoktól való félelem.
- az eddigiek során ebben a történelmi korban fordultak elő a legsűrűbben világméretű járványok, és az orvostudomány hiányosságai miatt a fertőzések minden addigit felülmúló halálozási aránnyal „dicsekedhettek”. A járványok és a középkor kapcsolata olyan szoros és sokrétű, hogy érdemleges kitárgyalásához egy teljes könyvre lenne szükség, úgyhogy itt csak a legismertebb középkori pandémiás megbetegedésre, a pestisre koncentrálunk.
b. A pestis
- A kor egyik legkegyetlenebb ragálya a pestis volt. A betegség eredetét nem ismerték, gyógyítani nem tudták, de feltételezték, hogy a járványt a rossz levegő okozza. Egyetlen ellenszereként az orvosok a böjtöt és az imádságot javasolták.
- Bár elsőként már Kr. u. 400 körül is felütötte fejét, és ekkor is sikerült neki a lakosság 60-70 százalékát elpusztítania a fertőzött területeken, a pestisjárványok mégis a középkorra jellemző. Párszáz éven belül többször is felütötte a fejét; hatalmas, addig soha nem látott méretű pusztítást és rettegést hagyva maga után.
c. eredete
A legtöbb virológus-történész szerint a kór Kelet-Ázsiából (feltehetőleg Mongóliából) származik. Európába való bekerülése egy várostrom morálisan elítélendő módszereinek szövődménye, amely a krími félszigeten kezdődött a genovaiak Kaffa nevű erődítményének 1346-os ostromával. Az ostrom alatt a kipcsakok – talán a világon elsőként; biológiai hadviselést folytattak: a pestisben vagy egyéb más betegségekben elhunyt katonáik holttesteit a városfalon belülre lőtték katapultjaikkal. A várat védők között felütötte fejét a pestis, és a várat feladva menekültek vissza (hajókon) Európába, magukkal hordozva a pestis baktériumát. Útjuk során megálltak Konstantinápolyban, Messinában, Genovában, Velencében és Marseille-ben, Ezzel elterjesztve a ragályt Európa kereskedelmi központjaiban.
A közfelfogás szerint az 1347 és 1352 között drámai gyorsasággal terjedő kórságot a Krím-félszigetről érkezett hajók, pontosabban a hajókon utazó patkányok hurcolták be Európába, amikor kikötöttek Messinában. Ez azonban nem teljesen igaz.
Sok tisztázatlan kérdése van még e történelmi katasztrófának, a szakemberek között lényegi kérdésekben sem nagyon van egyetértés. Az azonban mára bebizonyosodott, hogy a pestis kórokozóját elsődlegesen nem patkányok, hanem bolhák (főleg a Xenopsylla cheopis faj) terjesztették, és a betegség Közép-Ázsiából (valahonnan Himalája területéről) indult útjára, ahol helyi rágcsálófajokon élő bolhák hordozták. A patkány a fertőzésnek nem immunis hordozója, hanem ugyanúgy áldozata, mint az ember: a megfertőzött állat hamarosan elpusztul, a bolhák pedig új gazdatest után néznek, ami általában egy másik rágcsáló. Bár egyik állat a másikat közvetlenül nem fertőzi meg, a betegség az állatpopulációban gyorsan terjed, mivel ha egy fertőzött állatot egészséges bolha csíp meg, akkor a bolha is megfertőződik.
A kereskedelmi hajókon a fertőzött bolhák hatalmas távolságokat is megtettek, ami valóban elősegíthette a pestis terjedését; mivel azonban csaknem százféle bolhafaj hordozhatja a kórokozót, és ezek sokféle emlőst megtámadnak, így a lakosságot nemcsak a patkányokon, de a haszonállatokon és embertársaikon élősködő bolhák is fertőzték. Erre jó példa Izland, ahol a lakosság több mint fele pusztult el a 14. századi nagy pestisjárvány alatt, pedig abban az időben Izlandon egyáltalán nem élt patkány (a fajt csak a 19. században hurcolták be).
Sokáig elfogadott tézis volt a patkányok meghatározó szerepe a járvány terjesztésében; biológusok és történészek csak a 20. század második felében kérdőjelezték meg a ezt a közfelfogást. Bár kétségtelen, hogy patkányokon élősködő bolhák is megfertőzhettek embereket, több bizonyíték is felmerült, ami erősen kétségbe vonja a patkányok elsődleges kórterjesztő szerepét. A tény, hogy a járványt sok helyen karanténnal sikerült megfékezni, arra enged következtetni, hogy a betegség sokkal inkább terjedt emberi érintkezéssel, mint patkányokkal, hiszen a rágcsálók nemigen tartják be a karanténszabályokat, így velük szemben ez a módszer nem lehetett volna sikeres. A járvány nyáron és télen is ugyanolyan arányban fordult elő, ami szintén a patkányok közvetítő szerepe ellen szól, hiszen esetükben az élősködők – és így a fertőzőképes bolhák – száma nyáron jóval nagyobb, így ebben az évszakban nagyobb valószínűséggel várnánk megbetegedéseket. David E. Davis ökológus egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy a pestis által sújtott Nyugat-Európa patkánypopulációja meglepően alacsony volt, és egyszerűen nem lett volna kellő számú állat a betegség ilyen intenzív és gyors elterjesztéséhez (pestisfertőzés esetén általában maga a patkány is elpusztul; emellett a házi patkány nem jár be 100 négyzetméternél nagyobb területet, így ez a faj a fertőzést csak nagyon lassan lett volna képes elterjeszteni). A 14. századi nagy pestisjárvány teljesen más epidemológiai karaktert mutat, mint a modern korból ismert, jól dokumentált és kifejezetten patkányokkal összefüggésbe hozható megbetegedések. Terjedése nagyon gyors volt (gyakorlatilag pár év alatt elérte egész Európát), és jellemzően egy-egy család, az egy háztartáson belül élők betegedtek meg, ami szintén inkább emberről emberre terjedő betegségre utal. Korabeli feljegyzésekben sem találunk utalást a rágcsálók jelenlétére. Érdekes az a tény is, hogy Kaffa ostroma során (innen érkeztek meg Európába az első, pestissel fertőzött hajók) az ostromlók, akik a pestist egyfajta biológiai fegyverként használták, katapultjaikkal emberi és lótetemeket hajigáltak be a városba, így terjesztve el a város védői között a pestist. Patkányokra semmi szükség nem volt a fertőzés bejuttatásához.
A történelmi tisztánlátást nagyban megnehezíti, hogy a “Fekete Halál” néven emlegetett, Európa lakosságának harmadát kiirtó, a késő középkorban és a kora újkorban is vissza-visszatérő járvány minden valószínűség szerint nem egyetlen betegség tombolása, hanem több, egymástól független járvány megjelenése volt. A pestisnek is többféle típusa létezik, s csak a bubópestis terjed a patkányokkal összefüggésbe hozható bolhacsípés révén; a sokkal súlyosabb tüdőpestis (mely esetében a halálozási arány csaknem 100% volt) cseppfertőzéssel, emberről emberre terjed. (Ez tulajdonképpen a bubópestis “továbbfejlesztett” változata, ami akkor alakul ki, ha a betegség eléri a tüdőt. Innentől kezdve már testnedvekkel és belégzés útján is terjed.) A pestisbaktérium időközben mutálódhatott is. A 14. század első felének mezőgazdasági katasztrófája, s az ennek nyomán fellépő élelemhiány is nagyban hozzájárult a járványok pusztításához. A zsúfoltság, a rossz közegészségügyi állapotok, a személyes higiénia hiánya, a háborúk (főként a 30 éves háború), a gyakori éhínségek miatt legyengült lakosság általánosan rossz egészségi állapota és a nem megfelelő orvosi kezelés legalább annyira felelőssé tehető a járvány(ok) terjedéséért, mint a városokban szaladgáló patkányok.
Többen úgy vélik, a halálos kór valójában nem is pestis volt; G. Twigg például lépfenét vél felfedezni a tünetek mögött. A legújabb elmélet Christopher Duncan biológus nevéhez fűződik. Szerinte sem pestis, hanem az Ebola-vírus egy fajtája pusztított. Mivel az adott időszakra vonatkozóan nem állnak rendelkezésünkre igazán perdöntő bizonyítékok, a vita egyelőre eldöntetlen; az írásos forrásokból kinyerhető információk sokszor ellentmondásosak, pontatlanok, csak a járvánnyal összefüggésbe hozható temetkezésekből származó csontvázak tömeges vizsgálata tudna egyértelmű magyarázattal szolgálni, ez azonban számos módszertani és anyagi akadályba ütközik. Abban mindenesetre többé-kevésbé minden kutató egyetért, hogy a közhiedelem alaposan felnagyította a patkányok szerepét a pusztító kórság terjesztésében.
Van még egy csavar a pestis és a patkányok történetében. A pestis végleges eltűnését többek között az Európában a középkorban elterjedt házi patkány (Rattus rattus, black rat) kora újkori visszaszorulásának tulajdonítják – a legfőbb visszaszorító tényező pedig éppen egy másik patkányfaj megjelenése volt. A ma is mindenhol előforduló és kedvencként is tenyésztett norvég vagy vándorpatkány (Rattus norvegicus, brown rat) nagyobb testű és élelmesebb faj, amely a 18. században került Ázsiából Európába, és néhány évtized leforgása alatt kiszorította a házi patkányt. Mivel a vándorpatkány sokkal ellenállóbb a pestissel fertőzött bolhákkal szemben, a faj elterjedésével a patkányok számlájára írható esetleges fertőzések is drámaian lecsökkentek. A betegség ma már csak igen rossz higiénés körülményeket biztosító trópusi vagy szubtrópusi országokban fordul elő, elvétve, és antibiotikummal kezelhető. Magyarországon az utolsó megbetegedést 1828-ban regisztrálták.
A sors fintora, hogy manapság, ha pestisfertőzésről kapunk hírt a világ jóléti államaiban, nem patkányok, hanem biológiai fegyverekkel operáló terroristák miatt aggódnak a hatóságok…
d. Az első pestis-járvány (a fent említett) 1347-1353 között pusztította Európa déli részét, legfőképpen a kikötővárosok környékén, illetve Észak-Afrikában. Ez volt a középkor és a történelem egyik legpusztítóbb betegsége: több mint kb. 10-szer többen haltak meg pestisben, mint csatában. Az egyetlen középkori járvány amely (talán) felülmúlta pusztítását a julianusi pestis volt, amely több mint 60 évig pusztította a Bizánci birodalmat.
A fenti térkép a bubópestis terjedését ábrázolja a „Nagy Halál” járvány idején.
e. A pestises megbetegedéseknek 3 fő fajtája van:
- Bubópestis (mirigyláz): A véráram útján jut a mirigyekbe, akár tojás nagyságú duzzanatot, sötétkék, vörhenyes kiütéseket okozva (innen a fekete halál elnevezés). Korai jele az orrvérzés, a bizonytalan járás, a leállíthatatlan halandzsálás. Gyakran a betegen olyan nyugtalanság lett úrrá, hogy nem tudták ágyban tartani. A középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon. Későbbi tünete: láz, hidegrázás, heves fejfájás, végtagfájdalom, valamint fényérzékenység is. A kétnapos első lázhullám után a második már legtöbb esetben halálos. Ha valaki kibírta a hullámokat, és a gennyes csomók kifakadtak, akár túl is élhette.
- Tüdőpestis: A téli, hidegebb időszakban jellemző, az influenzához hasonlóan cseppfertőzéssel (tüsszentés) terjed emberről emberre. A fertőzött jó, ha megérte a három napot. A tüdőt támadja meg, véres, köpetet, nagyon magas lázat okozva végül az idegrendszert támadva fulladás következik be.
- Szeptikus pestis:Egyfajta vérmérgezés, amely pár óra alatt baktériummal árasztja el a szervezetet, és a halál általában még a jellemző tünetek kialakulása előtt beáll.
A pestisfajták halálozási arányai:
f. Gyógyítása
- Az orvostudomány nagyon kezdetleges mivolta miatt hatásos gyógymód nem létezett, sokszor maga az orvos oltotta ki a beteg életét beavatkozása közben. Ilyen gyógymódnak számított például az érvágás, mely sokszor még egészségesnek mondható pácienseknél is halált okozott. Kevés szerencsés volt; aki túlélte a pestist, de ha valakinek ez sikerült, akkor egy életre való immunitást szereztek.
II. Egészség, betegség a középkori Magyarországon
a. Magyarországon a középkor végéig csak nagyon kevés orvos működött.
- a fővárosban azonban mégis aránylag sok orvos élt, igaz, majdnem kizárólag külföldiek voltak, főként olaszok, és néhány német. Többségük a királyi udvarhoz tartozott, a király orvosa volt, de nagyurak is tartottak háziorvosokat. A német származású orvosok általában feudális nagyúr háziorvosai voltak, azonban nem csak orvosként működtek. Tekintélyes emberekként a város vezetőrétegéhez tartoztak, azonban nem, vagy nem csak orvosi praxisuk következtében. Fő bevételi forrásuk bizonyára nem a gyógyításból származott.
b. Középkori városainkban az egészségápolást nem egyetemen tanult orvosok látták el. A betegek kuruzslókat, borbélyokat, gyógyszerészeket, valamint a kolostorok szerzeteseit keresték fel gyógyulás céljából. Különösen a kolduló rendeknél lehetett hasznos egészségügyi tanácsokhoz jutni. A gyógyszerészek, ahogy máshol is a középkori Európában, nem csupán orvosságot árultak. Gyógyszereket azonban, amelyet a patikus gyakran maga készített, csak a gyógyszertárban lehetett kapnic. A középkori Magyarországon két fürdőtípus létezett: a szokványos városi fürdő, valamint a hévizek. A fürdők leginkább a külvárosokban vagy a városkapuk közelében feküdtek. Használatuk általánosnak mondható. A hévizek gyógyító erejét a középkor embere is ismerte, és így a hévízforrások mellett fürdők jöttek létre. Nem minden hévízforrás volt városban, vagy város mellett, mégis látogatottak voltak. A hévizek vizét malomhajtásra is alkalmazni lehetett, hiszen télen nem fagytak be.Gyakran találunk kapcsolatot a fürdők és az ispotályok között. Bár már Szent István idejében is alakultak ispotályok, számuk a 13-14. század fordulójától kezdett növekedni, többségük városban vagy mezővárosban létesült. Alapítójuk általában a földesúr: a király, a püspök, egy egyházi testület vagy más földesúr, ill. a város maga, különösen később. A hazai ispotályok elsősorban szegényházak voltak, nem pedig kórházak. Igaz, a szegény beteget ápolni is kellett. A betegellátás azonban csak másodlagos feladat, és csak az ispotály lakóira vonatkozott.
d. A betegségek okai
Fertőző betegségek
Városi zsúfoltság, állattartás
Járványok, magas halálozás
e. Betegről való gondoskodás (infirmariumok= betegszobák)
Testi, lelki gondozás, ispotályok
Ispotályos rendek –máltai lovagok
Középkor fertőző betegségei: lepra,pestis
1510 Saltzmann János vesztegzár
XV. sz. (1400) syphilis
f. Ellenintézkedések, védekezés
Városok, egészséget védő statútumok rendszabályok
Medicus physicus orvosdoktor
1303 Buda
Középkori egyetemek: Pécs 1367, Óbuda 1395, Pozsony 1467
III. A gyógyítás története
Ha betegségekről, járványokról kérdeznek bennünket, ma már nemigen jut eszünkbe a pestis, a himlő vagy a tífusz. Ám a középkor embere éppen ezektől a betegségektől rettegett leginkább, és mindent megtett annak érdekében, hogy elkerülje a bajt.
1. Az orvostudomány a középkorban még gyerekcipőben járt.- A 12. században III. Sándor pápa megtiltotta a papoknak, szerzeteseknek a sebészi tevékenységet és ezt a tilalmat a következő évszázadok zsinatain megújították, de a szükség törvényt bontott. A papoknak a híveiket a lelki vigasz mellett a testi bajaikban is segíteniük kellett, ha nem volt orvosi segítség.
- A gyógyító gyakorlatban az orvosok, sebészek, felcserek, vajákosok tevékenykedtek. A boncolások tilalma miatt az anatómiai kutatások eredményeit csak hosszú idő elteltével használták fel a gyógyításban. Magyarországon egyetemi szintű orvosképzés csak Mária Terézia idején, 1769-ben indult meg a nagyszombati egyetemen, ahol ekkor még nagyon kevés leendő orvost képeztek. Aki a gyógyítást tekintette szent hivatásának, annak külföldön kellett tanulnia: egy-egy orvosdoktorjelölt több külföldi egyetemen fordult meg, míg végül diplomát szerzett.
a. orvosképzés, orvosok
- A jómódú, magukra valamit adó orvosjelöltek a XIII. században Bolognában és Ferrarában tanultak. A hosszú és költséges tanulóévek miatt nagyon kevés orvos élt Magyarországon, szaktudásuk, tanácsaik pedig szinte megfizethetetlenek voltak.
- A középkori Magyarországon az első "orvosok" a pannonhalmi és más bencés kolostorok szerzetesei voltak, akik a kolostorok mellett termesztett gyógynövényekbőlmaguk készítettek gyógyszereket, és ezzel ápolták a kórházak betegeit.
- A gyógyszereket azonban nemcsak a pap orvosok, hanem a világi orvosok is maguk állították elő. Az első patikák a XIII. században alakultak és főként a nagyvárosokban működtek, a gyógyszerek igen drágák voltak, egy-egy külföldön előállított szerért csillagászati árat kellett fizetni.
b. házi gyógyítás
- A középkorban, de a kora újkorban is a nem megfelelő higiéniás viszonyok, a szennyezett ivóvíz stb. miatt a járványok gyorsan terjedtek. A kor nagy betegségei a pestis, a tífusz, a himlő és a vérbaj voltak. Mivel ekkoriban kevés orvosdoktor dolgozott az országban és szolgálataik sokszor a jómódú nemesek számára is megfizethetetlenek voltak, ezért gyakran céhekbe tömörült borbélyokkal, fürdősökkel és javasasszonyokkal gyógyíttatták magukat.
- a családokban ősi hagyományai voltak az egyik nemzedékről a másik nemzedékre öröklődő kézírásos gyógyító könyveknek. Az egyik receptet Révay Ferenc főúr 1570-ben maga is kipróbálta, hogy megszabaduljon a pestis kínzó gyötrelmeitől. A recept egyszerű: egy tormát, egy retket, három pókot, és három szúnyogot mozsárban össze kellett törni, a masszát vászonra kenni és ezt a beteg testrészre helyezni.
- A nemes urak - az orvosok mellett - igénybe vették a borbélyok, fürdősök ősi tudományát is, de gyakran a babonák világához fordultak. Népszerűek voltak a gyógyító kövek, melyekről azt tartották, ha nyakláncon, gyűrűben, karkötőn viselik ezeket, megvédik gazdájukat a betegségektől és gyógyítanak is.
c. Higiénia: A tisztaság fél egészség
- A kor egyik legkegyetlenebb ragálya a pestis volt. A betegség eredetét nem ismerték, gyógyítani nem tudták, de feltételezték, hogy a járványt a rossz levegő okozza. Egyetlen ellenszereként az orvosok a böjtöt és az imádságot javasolták. A másik járványos betegséget, a tífuszt tipikusan magyar betegségnek tartották, úgy gondolták, hogy a magyar éghajlat okozza, ezért pannóniai dögvésznek nevezték el. A járványt valószínűleg a fertőző ivóvizek és a nem megfelelő higiéniás körülmények okozták.
- Az emberek számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tisztaság és az egészség összefüggésben áll egymással.
2. Társadalmi csoportonként:
- A főúri kastélyok némelyikében még fürdőszoba is volt, a nemesek többsége előszeretettel tisztálkodott, de természetesen voltak kivételek is. Ilyen volt pl. Bethlen Miklós gróf, aki önéletrajzában őszintén vall tisztálkodási szokásairól.
"Ritkán feredtem, kivált hideg vízben... Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam... Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor és gyengén a szememet is hideg vízzel mosattam, kezemet is gyakran, de az orcámat, hacsak nem valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mosattam, hanem a borbély hetenként ... szakállomat elborotválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták."
- A nemesek szabadidejükben gyakran látogatták a gyógyfürdőket, úgy gondolták, a meleg fürdő és a fürdőmester szaktudása segít legyőzni a köszvény és csúz fájdalmait. A fürdős köpölyözött, masszírozott, iszappakolással kezelt, mestersége szinte azonos volt a borbélyéval. A hagyományos orvoslás, a borbély és a fürdőmesterek kezelései mellett egyre többen fordultak tanácsért a patikáriusokhoz, akik egyre korszerűbb gyógyszerekkel segítettek a betegeken.
A XVII. század második felében 27, a XVIII. században 48, a XVIII. század végén pedig már 193 patika működött Magyarországon.
3. Az orvos és a patika általában csak a nemesség és a városi polgárság számára volt elérhető, a vidékiek egészségügyi problémáikkal inkább javasasszonyokhoz fordultak.
- Kuruzslók és javasasszonyok
A középkorban és a kora újkorban a hagyományos orvoslást, gyógymódokat alkalmazó orvosok mellett jól megfértek a kuruzslók, javasasszonyok, a borbélyok évszázadokra visszanyúló módszerei.
Mivel az orvostudomány nem volt elég fejlett, sem a járványok okait, sem gyógyítási módjukat nem ismerték, ezért sokan inkább a gyógyfőzetektől, pakolásoktól várták a gyógyulást. A javulás a legtöbb esetben talán nem is a pakolás vagy afőzet csodaerejének volt köszönhető, hanem a gyógyulásba vetett hit és az egyre javuló higiénia segített.
- gyógyító könyvek
A középkorban, de a kora újkorban is a nem megfelelő higiéniás viszonyok, a szennyezett ivóvíz stb. miatt a járványok gyorsan terjedtek. A kor nagy betegségei a pestis, a tífusz, a himlő és a vérbaj voltak. Mivel ekkoriban kevés orvosdoktor dolgozott az országban és szolgálataik sokszor a jómódú nemesek számára is megfizethetetlenek voltak, ezért gyakran céhekbe tömörült borbélyokkal, fürdősökkel és javasasszonyokkal gyógyíttatták magukat. A családokban ősi hagyományai voltak az egyik nemzedékről a másik nemzedékre öröklődő kézírásos gyógyító könyveknek.
Pl. Az egyik receptet Révay Ferenc főúr 1570-ben maga is kipróbálta, hogy megszabaduljon a pestis kínzó gyötrelmeitől. A recept egyszerű: egy tormát, egy retket, három pókot, és három szúnyogot mozsárban össze kellett törni, a masszát vászonra kenni és ezt a beteg testrészre helyezni.
A nemes urak - az orvosok mellett - igénybe vették a borbélyok, fürdősök ősi tudományát is, de gyakran a babonák világához fordultak. Népszerűek voltak a gyógyító kövek, melyekről azt tartották, ha nyakláncon, gyűrűben, karkötőn viselik ezeket, megvédik gazdájukat a betegségektől és gyógyítanak is.
4. A magyarok egészsége és betegségei a középkorban
A magyarok szabadban élő harcedzett vándorló nép volt.
Nagy fizikai és lelki ellenállással megáldott nép volt.
Gyógyítók- táltosok
tapasztalat , gyógynövények
Ősmagyar vallás: Boldogasszony istenasszony
Betegek, öregek, gondoskodás: családi nemzetségi kötelék
Magyarok és a higiénia
Fertőző betegségek
Városi zsúfoltság, állattartás
Járványok, magas halálozás
Betegről való gondoskodás (infirmariumok= betegszobák)
Testi, lelki gondozás, ispotályok
Ispotályos rendek –máltai lovagok
Középkor fertőző betegségei: lepra,pestis
1510 Saltzmann János vesztegzár
XV. sz. (1400) syphilis
Nem fertőző betegségek
Pszichózis járványtan
Tarantizmus
Flagellánosok , önostorozók
Városok, egészséget védő statútumok rendszabályok
Medicus physicus orvosdoktor
1303 Buda
Középkori egyetemek: Pécs 1367
Óbuda 1395
Pozsony 1467
A török uralom alatt visszaesés az egészségügyi viszonyokban
malária,. tábori tífusz (morbus Hungaricus)
Egészségvédelem csak a királyi Magyarországon volt.
Járványok elhárítása: vesztegzár
I. Miksa 1576: orvosi működés, egyetemi oklevél.
Híres magyar orvosok a XVI. - XVIII sz. –ban: Görgey Pál, Fischer Dániel, Pápai Páriz Ferenc
5. A tisztaság és egészség viszonya
Az emberek számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tisztaság és az egészség összefüggésben áll egymással. A főúri kastélyok némelyikében még fürdőszoba is volt, a nemesek többsége előszeretettel tisztálkodott, de természetesen voltak kivételek is. Ilyen volt pl. Bethlen Miklós gróf, aki önéletrajzában őszintén vall tisztálkodási szokásairól.
"Ritkán feredtem, kivált hideg vízben... Lábomat két hétben, néha minden héten mosattam... Számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor és gyengén a szememet is hideg vízzel mosattam, kezemet is gyakran, de az orcámat, hacsak nem valami por, sár vagy valami gaz nem érte, sohasem mosattam, hanem a borbély hetenként ... szakállomat elborotválta. A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták."
A nemesek szabadidejükben gyakran látogatták a gyógyfürdőket, úgy gondolták, a meleg fürdő és a fürdőmester szaktudása segít legyőzni a köszvény és csúz fájdalmait. A fürdős köpölyözött, masszírozott, iszappakolással kezelt, mestersége szinte azonos volt a borbélyéval. A hagyományos orvoslás, a borbély és a fürdőmesterek kezelései mellett egyre többen fordultak tanácsért a patikáriusokhoz, akik egyre korszerűbb gyógyszerekkel segítettek a betegeken.A XVII. század második felében 27, a XVIII. században 48, a XVIII. század végén pedig már 193 patika működött Magyarországon.
Az orvos és a patika általában csak a nemesség és a városi polgárság számára volt elérhető, a vidékiek egészségügyi problémáikkal inkább javasasszonyokhoz fordultak.
V. Kora újkor
1. Sok tudós hű maradt a reneszánsz hagyományhoz, hogy a megismerés önmagáért fontos. Az anatómusok megteremtették az újkori anatómia szilárd alapjait. Nyugat- és Közép-Európa egyetemein tért hódít a gyakorlati boncolás. Angliában Thomas Linacre reform tevékenységének köszönhető a rendszeres orvosképzés. Legfőbb törekvése az angol egészségügy átszervezése volt. Sikerült elérnie, hogy aki gyógyítással foglalkozik szakvizsgát kell tegyen. Az érvágás a mindennapi orvosi gyakorlat nélkülözhetetlen módszerévé vált. Az orvosok tehetetlenségébe sokáig közrejátszott az a középkori mentalitás, mely szerint a betegséget isten adta, ember ne avatkozzék bele. A reneszánsz korában ez a felfogás már idejét múlta.
A seborvosok a testüregek műtéteire ritkán vállalkoztak, mert még nem tudták kivédeni a sebfertőzést, sem a fájdalmat nem tudták elviselhetővé tenni. A kirurgia (sebészet) nem tartozott a medicinához, így annak egy-egy részterületével a borbély, a felcser, a fürdős, a pedikűrös, a bába, a bakó stb. foglalkozott. Mivel latinul nem tudtak, csak a népi nyelven írott tanácsadó orvosi könyveket olvasták a 15. században. Ezekre nagy szükség volt, hogy a szanitécek gyakorlati útmutatást kaphassanak a sebkezelésre, kötözésre, törések és ficamok ellátására, a nyílvessző és a puskagolyó eltávolítására. Sok kézirat volt a 15.-16. században forgalomban.
Hans von Gersdorff tábori sebész könyvének legfőbb értékei az ábrák, melyek megismertetnek bennünket a kor sebészi műszereivel, használatával, a katonák és a felcserek öltözékével, fegyvereivel. A 16. században a sebészek tekintélyt szereztek maguknak elsősorban pácienseik körében. Az újkor első nagy sebésze Ambroise Pare (1510 k.-1590).
2. Az újkor új betegsége a vérbaj (a kutatások alapján erről megoszlanak a vélemények). Feltételezik, hogy Kolombusz tengerészei hurcolták be Haiti- szigetéről. Paré rájött, hogy orvosi műszerekkel is lehet szifiliszt közvetíteni, de volt veleszületett luesz is. A szifilisz elnevezés Girolamo Fracastore olasz epidemiológus nevéhez fűződik. 1546-ban megjelent járványokról szóló könyvében rendszerezi a járványokat. Felismeri az összefüggést a járványok és a háború, az éhínség és a nyomor között. Az orvosok csak a 16. században kezdtek a pestissel, mint betegséggel foglalkozni. Terjedt az a nézet, hogy nem ördögi megszállottság, nem isten büntetése vagy a csillagok állása okozza, hanem specifikus fertőző csíra, mely a levegőn keresztül az elfogyasztott élelmen át vagy közvetlen érintkezés útján terjed emberről emberre.
3. A 16. századi háziasszony gyűjtötte vagy kertjében termesztette a szükséges gyógynövényeket és ellátta a ház betegeit. 1760-tól Londonban működött néhány ingyenes rendelő. A városi elöljárók feladata volt a járványok elleni védekezés.
A 17 .században Dániában jól felkészültek a járványok és a fertőző betegségek megelőzésére, mivel Dánia Észak-Európa kereskedelmi központjának számított. A polgármester és a városi tanács pestismestert választott. Az ő feladata volt a szegény sorsú betegek felkeresése, gyógyszerrel való ellátása. A várostól távol a falvak temetőihez közel pestisházakat kellett kialakítani. Ha erre nem volt mód, akkor a közelben kellett temetőt kialakítani. A 16.-17. században még rendszeresek a pestisjárványok: 1603-ban Londonban 42 000 ember, 1625-ben 54 000, 1665-ben 97 000 ember halt meg. Ezek a járványok Anglia más területein és a kontinensen is szedték áldozataikat.
4. XIV. Lajos 1683 augusztus 25.-én Fontaniebleau-ban rendeletet adott ki a pestis behurcolásának megakadályozására. Ez a rendelet még a 19. század elején is érvényben volt. Ezek a rendelkezések Marseille-re és Toulonra vonatkoztak, mivel ezekbe a kikötőkbe futottak be hajók a keleti és a mediterrán területekről. Szigorú ellenőrzést és karantént írt elő a fertőzésgyanús hajók árúira, felszerelésére, a legénység megvizsgálására. A fertőzött területen megforduló franciákat próbálta rábírni, hogy az ottani lakossággal minél kevesebbet érintkezzenek és csak a szükséges dolgokat /élelem / vásárolják. Még így sem lehetett elkerülni a nagy francia pestisjárványt, mely 1720 és 1722 között pusztított a déli területeken. Ezt követően Nyugat-Európában megszűnt a pestis, mint veszélyes járvány. Valószínű a kényszerintézkedéseknek köszönhetően, mivel más járványos megbetegedések továbbra is jelen voltak.
5. Az európai kereskedők és gyarmatosítók a trópusokról a sárgalázat a vírusos eredetű, magas lázzal, súlyos mérgezési tünetekkel, sárgasággal és vérzéssel járó fertőző betegséget is behurcolták. 1708-ban ennek megelőzésére elrendelték, hogy a betegek minél előbb orvosi kezelésben részesüljenek. Ha a hajón fertőző beteg volt, számukra a kikötőben kijelölt helyen, ott ahol a szél a tenger felé fúj, sátrakat kellett állítani. Az elhunytakat távoli temetőkben, mélyre ásott sírokba kellett eltemetni. Ruháikat elégették, ha értékesek voltak fertőtlenítették és 15-20 napon át szellőztették.
James Cook kapitány leveléből megtudjuk, hogy első földkörüli útján, hogyan előzték meg a skorbutot. Óvintézkedései a következők voltak: malátából készült sörcefrét itattak mindenkivel (fejenként 2-3 pint naponta), savanyú káposztát, erőlevest, nagyobb mennyiségű zöldséget, narancsot és citromot, valamint cukrot etettek a betegekkel és a legénységgel. Tisztán és szárazon tartották ruházatukat és a fedélközt is. Gondoskodtak a tiszta edényekről, a fertőtlenítésről, a friss ivóvízről. 5. A 17. században az európai emberek a testi higiénia terén egyáltalán nem voltak igényesek. Hollandiában 1660 környékén a munkát abbahagyva kézmosás nélkül ültek asztalhoz. A korabeli festők képein a hölgyek a kezüket csuklóig, lábukat bokájukig mossák. Van éjjeliedényük, amit az ágy alatt tartottak. 1735-ben Amszterdamban csak egyetlen nyilvános fürdő működött.
Európában a nyilvános fürdők bezárásának az oka az Amerika felfedezése után terjedő különféle nemi betegségek terjedésétől való félelem. Valamint az emberek ragaszkodtak a 16. századi vallásos tilalomhoz, mely szerint a fürdés pogány szokás és lustaságból, kényelmességből elkerülik a vizet.
- A 17. század közepén a primitív emberek irtóztak a mosdástól, viszont rengeteget költöttek illatszerekre. A Napkirály idején Motteville asszony emlékiratai szerint Krisztina svéd királynő „csodálatosan szép kezei alig látszottak a rátapadt piszoktól.”
Egy osztrák főherceg barátságos napiparancsban arra kérte nemesi kíséretét, hogy „ne jöjjenek tisztátalan ruhában, ittasan az asztalhoz, ne nyalják le étkezés közben az ujjukat, ne töröljék asztalkendőjükbe az orrukat és – ne köpjenek a tányérjukba.”
- XIV. Lajos idején a férfiak még kevesebb hangsúlyt fektettek a tisztálkodásra, mint a nők. Ebben a király járt elöl rossz példával. Így nem is sejtette, hogy környezete, udvaroncai, nem tiszteletből tartják távol tőle magukat, hanem a testéből áradó kellemetlen szagok miatt.Udvaroncai a Versailles-i palotában ott könnyítettek magukon, ahol eszükbe jutott, mert nem volt más lehetőségük.
- A 17. században már terjed a zsebkendő használata.
Érdekesség, hogy az orrtörlés kialakulása is egy hosszú folyamat eredményeként jött létre. 16. században a kisemberek zsebkendő nélkül törlik orrukat, a polgárok ruhaujjukba, a gazdagok zsebkendőbe. A 18. században már zsebkendőt használnak, de előfordul még, hogy két ujjal orrot fújnak és a földre dobják a piszkot. Ekkor kezdenek az egészségkárosításra hivatkozni, ha valaki kézzel piszkálja az orrát. A zsebkendő használata először (a villáé is) Itáliában terjedt el. A reneszánsz ember szépségápolásáról Cardamus feljegyzéseiből (1500 körül) a következőt tudhatjuk meg: „Férfiakon is, nőkön is nyüzsög a bolha, tetű. Egyiknek a hónalja bűzlik, másiknak a lába, de legtöbbnek a szája.” A reneszánsz korban azért viseltek alsóruhát, hogy megvédjék a drága szövetű felsőt mocskos, izzadt bőrüktől. Festékkel és parfümmel próbálták a piszkot és a nem kívánatos testszagot elnyomni.
- A reneszánsszal párhuzamosan nőtt az emberek hajlandósága arra, hogy megfigyeljenek, tudatosan formálják magukat és másokat. A 17. század derekáig kialakul egy szilárdabb társadalmi hierarchia, ezzel fokozatosan szigorúbbá válik a viselkedés szabályrendszere. Ezáltal égető problémává válik az egységes, helyes magatartás kérdése. Bizonyos viselkedésmódokat nem azért tiltanak, mert egészségtelen, hanem mert kínos látványhoz vezet. A viselkedés és az ösztönök elfojtása a gyerekek számára a felnőttektől látott példa alapján kerül elsajátításra. A szoktatás eszközei arra szolgálnak, hogy kikényszerítsék a visszafogottságot és az ösztönösségről való lemondást.
A társadalmi norma először külső kényszer révén kerül elsajátításra, ezután belső kényszerré válik és bizonyos mértékig akkor is működik, ha tudatosan nem irányítják.
A mai kor embere bele sem gondol abba, hogy a higiénia terén is milyen nagy utat kellett megtenni, amíg eljutottunk napjaink fürdőszoba kultúrájához.